A Sonsón-Rionegro egyházmegye volt az első egyházi tartományában, amely missziót folytatott a Mitú Apostoli Vikariátusban, a két egyház közötti testvérvárosi kapcsolat részeként. Ez a kezdeti tapasztalat 54 misszionáriust – papokat, apácákat és világiakat – vonultatott fel, akiket a Szeplőtelen Szűz Mária, a Fatimai Szűzanya, a Szent Pál apostol és a Santa Laura Montoya kvázi-plébánia plébániáihoz tartozó közösségekbe küldtek. Ezeken a napokon családokat látogattak, gyermekekkel és fiatalokkal találkoztak, betegeket kísértek, liturgiákat tartottak, katekézist tartottak, és közösségi meghallgatási lehetőségeket szerveztek. A cél az volt, hogy konkrétan elkezdjék alakítani a kapcsolatot az egymást megismerni, tapasztalataikat megosztani és közösen felelősséget vállalni kívánó egyházak között. Ezeknek a napoknak a gyümölcsét nem lehet kizárólag az elvégzett tevékenységek alapján mérni. Renzo atya szerint: „Amikor misszióra gondolsz, fennáll a veszélye annak, hogy először azon tűnődsz, mit hozol magaddal. Amikor azonban rájössz, hogy egy testvérközösséggel fogsz találkozni, az első kérdés megváltozik: mit fogunk kapni?”

Misszió mint ajándékcsere

Mitú egy amazonasi régióban található, amelyet nagy kulturális sokszínűség, valamint a távolsággal és a terepviszonyokkal kapcsolatos kihívások jellemeznek. Az egyházi közösség jelenléte ebben a régióban több mint egy évszázados missziós múltra tekint vissza, és szoros kapcsolatban fejlődött az őslakos közösségekkel. A részegyházak közötti testvérvárosi kapcsolat pontosan azt a célt szolgálja, hogy ez a kapcsolat ne korlátozódjon alkalmi beavatkozásokra, hanem a kölcsönös megértés, az együttműködés és a missziós közös felelősségvállalás útjává váljon. Azok számára, akik Antioquiából érkeztek, ez a valóság egy olyan kérdést vetett fel, amely a tapasztalat megértésének egyik kulcsává vált: „Ki evangelizál kit?” „Megérkezhetünk egy olyan közösségbe, amelyben azt gondoljuk, hogy mi vagyunk azok, akik az evangéliumot viszik. De az evangélium előttünk érkezett. Isten már ott volt” – állítja a pap. Ez nem költői kérdés. Azt jelenti, hogy felismerjük – magyarázza –, hogy a misszionáriust is evangelizálni kell: „Hagynia kell magát meglepni. Fel kell ismernie, hogy vannak olyan módjai a hit megélésének, amelyek kihívást jelenthetnek számára.” A találkozó így lehetővé tette számunkra, hogy túllépjünk a missziós együttműködés kizárólag segítségnyújtásként értelmezett vízióján. Egy egyháznak „szüksége lehet misszionáriusokra, és ugyanakkor maga is lehet missziós tanító. Kaphat segítséget és reményt nyújthat. Kérhet forrásokat és felajánlhatja saját tanúságtételét” – jegyzi meg Renzo atya.
A „Mit tehetünk Mitúért?” kérdés mellett egy másik kérdés is felmerült: „Mit taníthat nekünk Mitú?” A pap számára akkor kezd az együttműködés közösséggé alakulni, amikor ez a két kérdés találkozik.

Hallgass, mielőtt beszélsz

A misszió egyik első leckéje a figyelés megtanulása volt: a közösségek történetére, a vikariátusban lelkipásztori szolgálatot végzőkre – papokra, szerzetesekre, lelkipásztori munkatársakra és vezetőkre –, de az őslakosokra is. „A figyelés nem csupán az információgyűjtésről szól. Azt jelenti, hogy felismerjük, hogy Isten másokon keresztül is szólhat hozzánk” – magyarázza.

A misszionáriusok legélénkebb emlékei közé tartozik a „Maloca” találkozó, a nagy házban, amely az őslakos néptől és hagyományaitól függően közösségi találkozás, ünneplés és tudásátadás helyszíne lehet. Az ételosztás ezen a téren lehetővé tette a látogatók számára, hogy felfedezzék az asztal értékét a találkozás és a közösség helyeként, és saját keresztény tapasztalataikból kiindulva az „eucharisztikus asztalhoz” viszonyítsák. Ebben az összefüggésben az „eucharisztizálni” kifejezés sajátos jelentést kapott, amellyel Renzo atya azt a felhívást fejezi ki, hogy az Eucharisztiában ünnepeltet lefordítsák a mindennapi életbe: legyünk ajándék mások számára. „Az Eucharisztia összehoz minket, de egyúttal utazásra is indít. Eggyé tesz bennünket, hogy elküldjön mások felé" – magyarázza a pap. A misszióhoz választott mottó: „Jézussal evezzünk együtt a teljes élet felé" pontosan ezt a gondolatot fejezi ki. Az evezéshez koordináció, türelem, elkötelezettség és közös irányvonal kell. „Nem evezünk csak azért, mert lelkipásztori feladatunk van. Evezünk, mert egyesít és küld minket" – mondja.

Az amazonasi élmény és a misszió „hétköznapi” horizontja

A misszió nem ért véget az Antioquiába való visszatéréssel. A tapasztalat arra késztette a misszionáriusokat, hogy új szemmel nézzék helyi egyházukat. „Miután figyelembe vették Mitú távolságait, a sajátunkat is figyelembe kellett vennünk” – ismeri el Renzo atya. Kik állnak közel hozzájuk, akikkel még nem találkoztak? Kik élnek a plébániák szélén? Kik vannak fizikailag közel, de lelkipásztorilag távol? „Akik messzire utaznak, megtanulnak másképp tekinteni arra, ami közel van hozzájuk” – mondja.

A pap számára most az a kihívás, hogy a misszió során felmerülő kérdések ne korlátozódjanak személyes reflexióra, hanem hozzájáruljanak az egyházmegye evangelizáló küldetésének újragondolásához. Ez a tapasztalat különleges jelentőséggel bírt a Sonsón-Rionegro egyházmegye számára, amely a 2026-2030 közötti időszakra egy olyan lelkipásztori horizontot választott, amelynek középpontjában egy szinodális egyház áll, a közösségben, a részvételben és a küldetésben. A Mitúval való találkozás lehetővé tette számunkra, hogy egy másik egyházzal együtt járjunk, meghallgassuk, megosszuk ajándékainkat, és felismerjük azt is, amit kínálhat. Ezért, jegyzi meg Renzo atya, „a visszatérés nem jelenti a befejezést. A kihívás az, hogy a misszió ne csak emlékké redukálódjon, hanem gyümölcsöző folyamattá váljon” abban a közösségben, amely a misszionáriusokat küldte.

Egy folytatódó út

Mitú tapasztalata a kolumbiai részegyházak közötti missziós együttműködés szélesebb körű útjának része. Sonsón-Rionegro számára a következő lépés a DOMUND centenáriumi kongresszus lesz, amelyet az egyházmegye 2026. október 16. és 18. között ünnepel La Ceja del Tambóban, az „Egy Krisztusban, egyesülve a küldetésben” témával.

Mitú tapasztalata után ezek a szavak kézzelfogható jelentést nyernek a misszionáriusok számára. Az egyházak közötti egység nem pusztán dokumentumokon vagy projekteken keresztül épül, hanem az együtt járáson, egymás meghallgatásán és annak felismerésén, hogy minden egyháznak van mit befogadnia és mit kell felkínálnia. „Azzal a gondolattal indultunk el, hogy viszünk valamit. Visszatérve felfedeztük, hogy sokat kaptunk” – összegzi Renzo atya.

(Fides hírügynökség)