Ennek az imanapnak különleges és szoros kapcsolata van a Szent Péter Apostol Művével, ami kizárólag papi és szerzetesi hivatásokkal foglalkozik az Evangelizációs Dikasztérium hatásköre alá tartozó területeken.

Az ima világnapja a papi és szerzetesi hivatásokért, miről is van szó?

Ahogy sok szó, amit megfosztanak eredeti értelmétől, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretük, a „hivatás” kifejezést egyre gyakrabban értjük abban az általános értelmében, hogy vonzalom, ellenállhatatlan és különleges ösztönzés, amit egy ember érez egy foglalkozással, egyfajta tevékenységgel vagy élethelyzettel kapcsolatban.

Ebből kifolyólag meg lehet figyelni azt a folyamatot, hogy ebből a napból egy imanapot csinálunk, minden élethelyzetért, mindenféle hivatásért imádkozunk.

De ha visszatérünk ahhoz a környezethez, amelyben megszületett VI. Pál pápának ez a kezdeményezése, világossá válik, hogy nem arról volt szó szoros értelemben véve, hogy azért imádkozzunk, hogy az emberek érezzék vagy magukévá tegyék a történészi, írói, kereskedői, festői hivatást, vagy hogy sok fiatal válassza a házaséletet, hogy feleségek illetve férjek legyenek, valamint anyák és apák a társadalomban, mivelhogy ezen a területen nem volt hiány.

Bár a „hivatás” fogalom magában foglalhatja ezeket a jelentéseket, ha a hivatásokért való ima napjáról beszélünk, az egyház azt a belső mozgalmat érti alatta, amin keresztül az ember érzi, hogy Isten hívja őt a megszentelt életre, papnak vagy szerzetesnek.

Ennek az imanapnak a célja tehát az volt, hogy mindenekelőtt imádkozzunk, hogy sok ember, főként fiatalok, elhatározzák, hogy elkötelezik magukat, hogy papok vagy szerzetesek lesznek, hogy életükkel hirdessék Krisztust a világnak.

Valójában, az első hivatásokért való ima napja alkalmából, a pápa első üzenete 1964. április 11-én, ezekkel a szavakkal kezdődött: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (vö. Mt 9, 38).
És az ok, ami ösztönözte ezt a buzdítást, világos volt: „Egy aggódó pillantást vetve zöldellő mezők végtelen kiterjedésére, amik az egész világon papi kezekre várnak, ez az őszinte fohász fakadjon fel a lélekből az Úr felé, Krisztus ajánlásának megfelelően.”

A pápának ez a felhívása, aki Krisztus szavait idézte,  egy lehangoló megfigyelésből eredt: pásztorok és olyan lelkek hiánya, akik teljesen és energikusan a számtalan pasztorális szükségletnek szenteltek, az evangelizáló misszió területén. Éppen ezért abban az első üzenetben azt a napot úgy nevezték, hogy „Az ima világnapja a papi és szerzetesi hivatásokért”.

Ez a meghívás az imára Isten népének minden tagjához szól, és az elmondandó ima Isten népének minden tagja nevében szól, hogy mindenki, saját lehetőségeiknek és szerepüknek megfelelően, hozzájáruljon a papi és szerzetesi hivatások megszületéséhez és virágzásához.

Az imát, amire Isten népének egésze meg van hívva különösen Jó Pásztor vasárnapján, a napi imáinkba is be kell venni, mert bárhol és bármikor mindig új módon lehet tapasztalni a lelkipásztorok hiányát. Ezek az imák és ájtatosságok mindig gyümölcsöt hoznak.

Mivel a Szent Péter Apostol Műve a helyi papság képzésével foglalkozik a missziós területeken levő egyházmegyés és egyházmegyék közötti szemináriumok és más szerzetesi képzési házak támogatása által, minden évben megállapítja, hogy nőtt a szeminaristák és novíciusok száma, akik elhatározzák, hogy vállalják a papi vagy szerzetesi életet.

Vegyük figyelembe például a 2023-2024-es egyetemi tanév adatait (778 szeminárium 82.859 szeminarista részére) és a 2024-2025-ös egyetemi tanév adatait (801 szeminárium 88.156 szeminarista részére), a különbség 23 szeminárium és 5297 szeminarista.

Néhány nyilvánvaló oka a papi hivatások növekedésének

Általában, és a hit szempontjából, ki lehet jelenteni, hogy a papi és szerzetesi hivatások számának emelkedése kézzelfogható jele annak, hogy az Úr meghallgatja népének imáit, amely Hozzá kiált szükségében, saját felelősségének is eleget téve.

Valóban, ahogy Szent II. János Pál pápa mondja Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában: „Isten ajándéka nem semmisíti meg az ember szabadságát, hanem ösztönzi, erősíti, megkívánja azt. Ezért az egyházban a teljes bizalom Istennek az ő ígéretéhez való feltétlen hűségében lépést tartva halad a nagy felelősséggel, hogy együttműködjünk annak az Istennek a munkájában, aki arra hív, hogy működjünk közre azoknak a feltételeknek a megteremtésében és fenntartásában, amelyekben a jó mag, amit Isten elvetett, gyökeret ereszthet és bőséges gyümölcsöt terem”. Ezek a feltételek, bizonyos mértékig, alkotják valószínűleg a termékeny talajt, amiből papi és szerzetesi hivatások erednek, néhány olyan országban, ahol az emberi logika a legkevésbé várja.

Ahogy a szemináriumi nevelők mesélik, a fiatal szeminaristák elég szerény körülmények közül, egyszerű családokból érkeznek, és alacsony jövedelműek. Néhányan közülük tapasztalatokra tesznek szert a szegénység területén, így érzékenyek lesznek a nyomorgók, a betegek, az elhagyatottak, a megalázottak szenvedése iránt, és érzik magukban a hívást, hogy életüket szenteljék azok szolgálatára, akikre senkinek sincs ideje. Mivel megtapasztalták a nehéz helyzetek fájdalmát, elsajátították a az elcsendesedés, az elmélyültség, a személyes kultúra, a lelki élet, az imádkozás képességét. Hajlandóbbak meghallani Isten szerény és gyengéd hívását, ami buzdítja készségességüket.
Az olyan helységek, amelyekben sok hivatás van, olyan helyek, ahol a hitet nagy buzgósággal élik meg. Ahhoz, hogy legyenek papjaink és  megszentelt életű hívek, mindenekelőtt keresztényekre van szükség. A számtalan hivatás az örömmel, komplexusok nélkül, hamis szégyenérzet nélkül megélt hit vitalitásának a gyümölcse; a keresztség, az Eucharisztia, a bérmálás, a bűnbánat és a házasság szentségének szabályszerű és lelkes gyakorlása az egyház szabályai szerint.
A hivatások olyan környezetből jönnek, amelyben követik a katolikus egyház tanításait, anélkül, hogy válogatnának köztük, hogy csak azt tartsák meg, ami tetszik nekik, ami megnyugtatja őket, könnyedén és aggályoskodás nélkül elutasítva azt amit nehéznek, keménynek vagy elavultnak ítélnek meg.
Olyan helyekről van szó, ahol a pasztorális munkások, a papok, a szerzetesek, szerzetesnők és még a laikus hívek is könnyedén kommunikálnak a fiatalokkal különböző pasztorális terveken és szigorú hitoktatáson keresztül;  

olyan helyekről, ahol a fiatalok biztosak lehetnek abban, hogy az egyházi tapasztalat nem korlátozza szabadságukat, hanem inkább gazdagítja azt és hozzájárul ahhoz, hogy még teljesebben megvalósíthassák azt.

Plébániákról vagy egyházmegyékről van szó,  ahol a szakmai lelkipásztori tevékenység, túlzott intellektuális és absztrakt komplikációk nélkül, a helyi valóságok egyszerűségében van strukturálva és megszervezve, kitartóan kíséri a fiatalokat Isten akaratának keresésében az életükben, szigorúsággal és szeretettel. Ez rávilágít arra, hogy ezekben a missziós országokban is, ahol általában sok hivatás van, észre lehet venni ennek csökkenését, vagy hiányát a plébániákon, ahol a lelkipásztorok keveset foglalkoznak a fiatalokkal, és nehezen tudnak megvalósítani egy jó szakmai lelkipásztori tevékenységet.
Végül megfigyelhetjük, hogy azok a helyek, ahol a papi és szerzetesi hivatások száma emelkedőben van, azok a területek és azok az egyházmegyék, ahol még vannak kisszemináriumok. Ezek célja az, hogy „segítsék azon fiatalok emberi és keresztény éretté válását, akikben megmutatkoznak a papi hivatás első jelei, azzal a céllal, hogy növekedjen bennük egy belső szabadság, ami korukra jellemző, és ami képessé teszi őket arra, hogy válaszoljanak Istennek  az ő életükkel kapcsolatos terveire.” (Ratio Fundamentalis Istitutionis Sacerdotalis 2016, n. 18).

A rektorok elmondása szerint ezek a kisszemináriumok alkotják a fő forrását az előkészítő-, illetve a nagyszemináriumba belépő jelölteknek, ahogy a noviciátusokba és más szerzetesi képzőközpontokba.

A hivatások számának emelkedésével szemben, ami új szemináriumok létrehozását teszi szükségessé, a Szent Péter Apostol Műve még közvetlenebbül benne van saját szerepében és folyamatosan keresi az utakat és eszközöket ahhoz, hogy hozzájáruljon ezeknek a fiataloknak a képzéséhez, akik érzik a megszentelt életre való hívást.